Tegnap este tréning után útra keltünk Zámbó János kollégámmal, hogy teljesítsük egy beteg kisgyerek kívánságát!!!

Egy viszonylag hosszú út után megérkeztünk Tápszentmiklósra, és nagyon meglepődtem, mert gyönyörű szép házak mellett haladtunk el, és Jimmyvel összenézve, azon tanakodtunk, hogy vajon jó helyre kerül-e majd az ajándék... Meglepődve tapasztaltuk, hogy az utcában, amit kerestünk, az egyik irányba csökkennek, a másik irányba növekszenek a házszámok...

Ennél jobban már csak akkor lepődtem meg, amikor azt tapasztaltuk, hogy az Anyuka a ház előtt vár bennünket, pedig csak annyit mondtunk neki telefonba, hogy csütörtök este érkezünk valamikor. Amikor kiszálltunk az autóból, még mindig nem akarta elhinni, hogy ott vagyunk, mint ahogy a telefonos egyeztetések alkalmával is éreztem valami kételyt a hangjában.

Ezután bement a házba, és kihozta Attilát.
Egy rendkívüli kis rosszaság, egy izgő-mozgó elevenség, akit szemmel láthatóan alig zavart, hogy szinte alig kap levegőt.
Nehéz lenne eldönteni, hogy hármunk közül ki volt jobban elérzékenyülve, hiszen Attila fittyet hányva a mi fátyolos szemeinkre, belevetette magát az autóba, kihajtotta a visszapillantó tükröket, és nyomta a gázt, ahogy kell. Az autó sajnos nem sokáig bírta, és lemerült az akkumulátora. Ekkor Attila kiszállt, és esztétikai szempontok alapján kezdte el tanulmányozni a kis járgányát, amit nem engedett el akkor sem, amikor másfelé nézett, nehogy valaki elvigye...

Jimmyvel egymásra néztünk, és már az első másodpercekben túl voltunk azon, hogy nem hiszünk a szemünknek. Ugyanis az volt mindkettőnk szemében, hogy megérkeztünk, jó helyre jöttünk, itt valóban jó helyre került a MI KÖZÖS ajándékunk.

Attilának volt egy kis rohama, és aggódva figyeltük Jimmel, hogy az Anyuka, azon kívül, hogy meglapogatja a gyermeke hátát, SEMMIT nem tud tenni, csak bízik abban, hogy hamarosan újra tud levegőt venni a kisfiú. Hihetetlen pillanatok voltak, és Attika mindeközben ugyanúgy játszott tovább az autóval. Az jutott eszembe, hogy neki ez a természetes, ez a normális állapot, hiszen fogalma sincs arról, milyen az, hogy az ember folyamatosan lélegzik... Mindemellett az is jól látható volt, hogy teljesen megfeledkezett a betegségről, csak az autó érdekelte!
Gyorsan telt az idő, indulnunk kellett vissza, és most jött a legnagyobb meglepetés. Atikának elkezdett görbülni a szája, ahogyan a gyermeknek szokott, mikor nem hisztizik, hanem igazán szomorú...
Én bizony még egy puszit is kértem tőle, nem foglalkoztam azzal, hogy mennyire fog összenyálazni,(a betegségéből kifolyólag) mert már nem akartam betegnek látni, és nem akartam tudni, hogy ilyen van...

Nagyon édes volt, ugyanakkor bánatos, hogy mennünk kell.

Amíg visszanéztem, folyamatosan integetett. Aztán eltűnt a szemem elől. Mégis ott maradt... Mint amikor a tv-t kikapcsolod, és sokáig látható még az utolsó képkocka.

Hazafelé azon vettük észre magunkat, hogy nagy a csend... Nem arról beszéltünk, hogy milyen jó volt, és hogy milyen jót tettünk, és milyen kár, hogy nem voltatok itt mindannyian.
Mindketten mélyen hátul a fejünkben Attikára gondoltunk, és arra, hogy hogyan lehetséges az ebben a mi világunkban, hogy ilyen van. Aztán megszólaltam, és azt mondtam Jimmy-nek:

- Jimmy! Tudom, furcsa hasonlat, de olyan ez, mint a kábítószer, újra és újra akarom, és nem akarok leszokni róla SOHA, SOHA, SOHA!!!!!!


Rám nézett, és láttam rajta, hogy már Ő is függővé vált...


Köszönöm szépen Nektek, Attila nevében.

Köszönjük a Fundamenta-Lakáskassza Zrt. Oktatási és Karrier Osztályának, hogy teljesítette Attila kívánságát.