Zoli kívánsága az volt, hogy kedvenc csapatát, a Juventust láthassa élőben egy meccsen. Szerencsére apukája, László is velünk tarthatott.

Amikor Zolival a meccs előtt beszéltem, azt mondta széles vigyorral, hogy amikor írom a beszámolót, mindent írjak bele...
Sajnos ez lehetetlen. Annyi dolog történt velünk, hogy írásos formában ezt nehéz lenne visszaadni...
Pl. Azon a hétvégén ment csődbe az Alitalia, amikor mi utaztunk velük.
A Juventus nem a saját stadionjában játszott aznap, amikor is mi már a délután folyamán „rutinosan” felderítettük a Stadio Alpi-t.
Az sem elhanyagolható előzmény, hogy kilenc órás késéssel érkeztünk meg Torinoba, mivel a vihar miatt két járatot is törölt az egyébként csőd szélén álló cég. Miután Rómából sikerült felszállni, kb. 22:00 óra magasságában, néhány perc múlva közölte a kapitány, hogy Genovába megyünk. Miután leszálltunk, buszokat ígértek, és jött is... egy darab.
Amire természetesen nem fértünk fel. A légitársaság közölte, úton vannak a buszok, csak azt felejtette el közölni, hogy 150-km-ről indultak a négykerekűek... és még sorolhatnám...

Egy dolog biztos! Zoli hősiesen tűrte a megpróbáltatásokat.

De megérkeztünk, és eljött a mérkőzés napja.
Zoli rendkívül izgatott volt, jó volt látni rajta, hogy ott áll egy álom megvalósulásának a kapujában. Én is szerettem volna már ott állni a kapuban, vagy legalább a stadion bejáratánál...
Nagyon hosszas keresgélés után megtaláltuk a mi kapunkat. Ahogy közeledtünk a pálya felé, egyre erőteljesebben hallottuk a Juventus Ultrák rigmusait. Elfoglaltuk a helyünket, alig értettük egymás hangját az óriási hangzavarban; megállapítottuk, hogy nem egy átlagos este elé nézünk.
Miután a körülöttünk lévő olasz szurkolók csodálkozva tudomásul vették, hogy Magyarországról érkeztünk, elkezdtem hallgatni Zolit, amint elképesztő precizitással, részletesen bemutatta nekem a bemelegítést végző játékosokat.

Nem sokkal később elhangzott a kezdő sípszó, és a stadion népe még nagyobb szurkolásba kezdett. Lúdbőrzős volt a kilencven perc, ezt már csak azzal tudtam fokozni magamban, amikor Zolira néztem.

Olyan boldog volt, hogy azt nem tudom szavakba önteni. Ráadásul boldogsága csak fokozódott, amikor is kiderült, hogy aznap este kegyes volt hozzánk a Juventus, és megszerezte a mérkőzés első gólját. Mint később kiderült, Amauri gólja három pontot ért az „Öreg Hölgynek”.
Egy cseppet sem bánkódtunk, aki már látott olasz bajnoki meccset, pontosan tudja, hogy milyen gyakoriak a 0:0-val végződő mérkőzések. Ez azonban még nem volt elég a Csodalámpának, tovább növelte a boldogság érzését, ugyanis a mérkőzés végén az ajándékboltban megleptük Zolit egy eredeti Juventus mezzel.

Miután kijöttünk a stadionból, elégedetten falatoztunk a helybeli szurkolókkal, akik - nem viccelek - felvételről nézték kivetítőn a meccset, aminek negyed órája lett vége.
Fáradtan, de elégedetten, és vidáman érkeztünk vissza a szállodába. Természetesen Zoli még felvette az ajándékboltban vásárolt Juve sapkát, és mezt.

Másnap reggel megérkeztünk Budapestre.
Furcsa volt. Ott álltunk egymás mellett, és csak néztünk. Most el kell válnunk. Nagyon nehéz volt. Három napig együtt voltunk, rengeteg kalanddal lettünk gazdagabbak, figyeltünk egymásra, a másik kedvében jártunk, és most ennyi...

Ránéztem Zolira, és csak annyit tudtam mondani:

- Én megyek!

Rám nézett, és láttam rajta, hogy nehezére esik elválni, és még mindig az események hatása alatt van. Nem érdekli, hogy holnap nagy kontrollra kell mennie.
Próbáltam rövidre zárni a búcsút, de csak néztem ezt a fiút. Sok örömet szereztünk már MI így közösen, "csodalámpások" gyerekeknek. Ez most mégis más volt. Nem a szokásos félóra, egy óra, hanem HÁROM NAP!!!



Néztem a legényt, és az jutott eszembe, hogy Ő nem egy kívánság nekem. Hanem AJÁNDÉK!!!

Még azt azért a lelkemre kötötte, mondjam meg, hogy nagyon szépen köszöni!

Köszönöm Csodalámpa Alapítvány!

A kívánságot a támogatásával teljesítettük. Zoltán nevében is köszönjük!