Mikor debreceni régióvezetőnk először találkozott a kis Imrével, egy halk szavú, félénk kisfiút ismert meg.

Aztán lassan megnyílt Imike és elmesélte, hogy ő nagyon szereti az állatokat és már nagyon régóta, mikor esténként behunyja kis szemét, csodálatos álma van: lovagol egy gyönyörű fehér pónilovon, ami csak és egyedül az övé, becézi, simogatja, és lovaglás közben kéri kis pajtását, hogy segítsen neki meggyógyulni.

Régióvezetőnk azonnal felvette a kapcsolatot Imruska kezelőorvosával és a Csodalámpa vezetőségével, hiszen ez egy csodálatos kívánság és megvalósulása nagy segítséget jelent a kisfiú terápiás kezelésében, de mindenki tudta, hogy a teljesítés több szempontból is nagy kihívás elé állítja a Csodalámpát.

A "zöld lámpa" azonban gyorsan kigyulladt - megkezdődhetett az igazi csapatmunka. Mindenki azt a kis pónilovat kereste, amelyikről Imike oly régen álmodott!

Debreceni önkénteseink fáradtságot nem kímélve keresték a megfelelő megoldást, a szállítás megkönnyítése érdekében mindenképpen a gyerek lakóhelye közelében szerettünk volna lovacskát találni.



Aztán a segítség onnan jött, ahonnan nem is álmodtuk mert azért a csodalámpások is szoktak álmodni!

A budapesti Szabó & Sáli Pónilovas Iskola egyik kis lakója, a gyönyörű fehér póni, Hópihe már oly sokat lovagoltatta a gyerekeket az iskolában, hogy tulajdonosaival "megbeszélte": kinőtte már az iskola falait és új gazdát keres magának.

Így került Hópihe az American International School of Budapest támogatásával és a Szabó & Sáli Pónilovas Iskola jóindulatából rövid időre a Csodalámpa tulajdonába, arra várva, hogy eljusson új kis gazdájához - Imruskához Létavértesre.

Már "csak" a szállítást kellett megszervezni, ami azért nem egy egyszerű feladat, hiszen megfelelő szállítóeszközre és olyan profi vezetőre volt szükségünk, aki óvatosan, biztonságban tudja Hópihét leszállítani Létavértesre, ahol már a pónilovat várta az új istálló és a karám.

A szerencse megint mellénk szegődött. Mikor Verőcén Bethlen Farkas úr meghallotta a kis Imre és Hópihe történetét, azonnal felajánlotta, hogy kölcsön adja saját lószállítóját. Mikor pedig Dudits Ádám úr, amúgy az SAP Labs Hungary ügyvezető igazgatója tudomást szerzett a szállítási nehézségekről, mint azelőtt már többször is, most is segítségünkre sietett - azonnal felajánlotta, hogy bármikor leszállítja Hópihét Létavértesre.


Vasárnap kora reggel indultunk el Hópihével. Dudits úr bámulatos vezetési profizmusról tett tanúbizonyságot, mintegy 3 óra alatt megérkeztünk Imrusékhoz. Közben megérkezett Létavértesre a debreceni régió kedves önkéntese, Kiss Ferencné Katalin is. Nagyon örültünk, hogy vasárnap ellenére sikerült időt szakítania és eljönni a kívánságteljesítésre, hiszen a régió önkéntesei nagyon sokat segítettek abban, hogy a Csodalámpa dzsinnje teljesíteni tudja a kisfiú kívánságát.

A szülők már vártak minket, de Imruska semmit nem sejtett. Nem volt könnyű az utánfutóval beállni a kertbe, de Dudits úr nem ismer akadályt! Imre és öccse, Janika csak álltak szüleik mellett és nem értették mit is rejthet a nagy utánfutó.

Mikor a szikrázó napsütésben kecsesen előjött a gyönyörű hófehér Hópihe a szállítóból, Imruska odabújt édesanyjához és keservesen elkezdett sírni - mi pedig majdnem vele együtt sírtunk, olyan megható volt a pillanat. Eltartott néhány percig, míg a pici fiú magához tért a nagy meglepetéstől, lassan feloldódott és mikor édesapja és keresztapja szakszerűen bevezették az új jövevényt az istállóba, a kis Imre óvatosan követte édesapját, majd felkapott egy marék szénát és máris vitte Hópihének.


Mi pedig azonnal az istálló ajtajára akasztottuk azt az emlékül magunkkal hozott, apró színes gyöngyökkel díszített kis táblát, amire még a budapesti lovasiskolában a gyerekek felírták Hópihe nevét.



További ajándékok is előkerültek, a Szabó & Sáli Pónilovas Iskola tulajdonosai küldtek egy oktató DVD-t, Dudits úr kislánya pedig sok-sok ajándékot küldött Imruskának, többek között egy kis csutakolót, amivel majd a büszke új tulajdonos kiveheti részét pajtásának tisztán tartásában.

Imre kedves szülei meghívtak minket ebédre, és bár nem akartuk megzavarni az ünnepélyes, meghitt családi együttlétet, bevallom, a finom falatok jól estek. Ebéd után elbúcsúztunk a családtól és kicsit fájó szívvel vettünk búcsút Hópihétől, de azzal a megnyugtató érzéssel jöttünk el, hogy Imruskának már nem kell becsukott szemmel álmodnia - álma valósággá vált.

Megható volt látni, ahogy a kisfiú egyre jobban feloldódott, gyengéden simogatta, becézgette Hópihét, akinek beszédes szemei azt mondták: itt vagyok kisgazdám, most már nincs mitől félned, együtt minden akadályt leküzdünk.

Kívánjuk neked kicsi Imre, hogy olyan boldogságban lovagoljál Hópihén, amilyen őszinte boldogsággal teljesítette kívánságodat a Csodalámpa teljes csapata.

/ 7