Márk közlekedési szakközépiskolában tanul és egy vasúttörténeti egyesület aktív tagja. Semmi különös nincs tehát abban, hogy kívánsága is a vasúttal kapcsolatos volt, mégpedig az, hogy utazhasson Európa leggyorsabb vonatán, a francia TGV-n.

Párizsból induló járatokat kerestünk, praktikus okokból úticélként a tőle nagyjából 300 kilométerre fekvő Brüsszelt ajánlottam, amelyet Márk örömmel el is fogadott.

Egy nyáriasan meleg szombat reggelen indultunk útnak Budapestről. A repülés két órája alatt viszont mintha egy teljes évszakot haladtunk volna vissza az időben: a francia fővárosban éppen esett és meglehetősen hűvös volt. De számítottunk a rossz időre, volt bőven meleg holmink és jókedvünk is, így egy kissé későre tolódott ebéd után elkezdtük felderíteni Párizst.

Tizennégy metróvonal és három RER (gyorsmetró, kicsit hasonlít a HÉV-hez) hálózza be a várost, ami a turistáknak nagy segítség. Elég megkeresni a térképen, hogy a soron következő műemlék melyik megállóhoz esik közel – mit közel, legközelebb, mivel általában két vagy három megálló is található ötpercnyi sétára kíváncsiságunk tárgyától. Egyre kell figyelnünk csupán: ne tévedjünk el az aluljárók kiterjedt labirintusában.

Hiába töltöttünk alig négy napot – a brüsszeli kiruccanást leszámítva hármat – a fény városában, sok mindenre futotta az időnkből. Szombaton a fő attrakció a Diadalív megmászása és egy komolyabb túra volt a Champs- Élisée-n. Itt a nívós üzletek helyett persze az igazi vonzerőt Márknak egy Mercedes kiállítás jelentette.

Vasárnap a Montmartre lábánál épült szállodánkhoz közeli Sacré-Coeur székesegyháznál kezdtük a kalandozást egy frissítő záporral, a hirtelen támadt napsütésben sétahajóztunk a Szajnán, majd megcsodáltuk az Invalidusok Dómját, aranyszín kupolája alatt Napóleon díszes nyughelyével. Végül elzarándokoltunk a Musée Louvre-ba, ahol másik háromszáz látogató gyűrűjében próbáltuk lefotózni Mona Lisa híres mosolyát. A terem persze méltó körítésként tele volt itáliai reneszánsz festők remekműveivel, amelyeket szinte csak mi vettünk alaposabban szemügyre. A Louvre gazdag egyiptomi gyűjteményére maradt még időnk, ahonnan a záróra közeledte miatt stílszerűen a kijárat üvegpiramisa felé vehettük csak az irányt. Három óra helyett akár három napot is elnézelődhettünk volna e falak között.



Hétfőn jött el Márk nagy napja: egy korai reggeli után indultunk a közeli Gare du Nord pályaudvarra. Vonatunk már ott várt bennünket, amely a TGV Thalys névre hallgató, továbbfejlesztett nemzetközi változata volt, a francia vasúti hálózat mellett képes belga, holland és német sínpályán is haladni.

Ugyan még itthonról megkíséreltem felvenni a kapcsolatot az állomásfőnökkel, hogy Márk vethessen legalább egy pillantást a vezetőfülkére, próbálkozásomat azonban nem koronázta siker, ott helyben kellett tehát intézkednünk. Az első kocsi kísérője azt tanácsolta, hogy forduljunk közvetlenül a mozdonyvezetőhöz. Be is kopogtam hozzá gyorsan.

Egy joviális külsejű, középkorú férfi nézett ki kíváncsian az ablakon, akivel hamar szót értettem. Ugyan nem beszéltünk egy nyelvet, mert ő franciául válaszolt az angolul feltett kérdéseimre, de némi ráérzéssel remekül megértettük egymást. Szívélyesen beljebb tessékelt bennünket, ő érezte megtisztelve magát, hogy érdekel bennünket a munkája. Elmagyarázta, hogy milyen kezelőszervek találhatóak a műszerfalon, hogyan állítja be a kívánt utazási sebességet, hogyan fékez, milyen biztonsági berendezések vannak a fedélzeten. Mutatott például egy eszközt, amely a pilóta egészségi állapotát figyeli: 30-60 másodpercenként meg kell nyomnia egy kart, különben a szerelvény vészfékezve megáll. Autóvezetőként azt is gondoltam, hogy a három lábpedál közül a jobboldalt található a motor teljesítményét szabályozza, ami teljes tévedés volt: az a kürt. Felkavartuk vele párszor a pályaudvar reggeli álmos csendjét…

Márk természetesen kipróbálta, milyen ülés esik a vezető helyén, megnéztük még kívülről az egyébként rejtett ütközőket és a masszív fékeket a motorvonat elején, majd elbúcsúztunk figyelmes házigazdánktól és nyakunkba szedtük a lábunkat, hogy megkeressük a helyünket a vonaton – indulnia kell a szerelvénynek, nehogy miattunk késsen szégyenszemre.

A TGV-nek ritkán lehetnek magyar utasai, úgy érezhettük az utazás alatt, hogy különleges élmény részesei lehetünk. A mintegy háromszáz kilométert Párizstól Brüsszelig egy óra húsz perc alatt tettük meg, ami ugyan átlagban csak 220km/h, de a két pályaudvar közelében természetesen lassabb a tempó. A nyílt pályán viszont háromszáz kilométeres óránkénti sebességgel száguldottunk, játszi könnyedséggel hagyva le a mellettünk futó autópályán haladókat.

Brüsszelben besétáltunk a város főterére, a Grand Place-re, útba ejtve a kicsinysége ellenére kihagyhatatlan Maneken Pis-t. Felmásztunk a Saint-Michel katedrálishoz, bejártuk a belváros kis utcácskáit. Természetesen végignéztünk és kóstoltuk jónéhány csokoládébolt kínálatát, majd újra vonatra ülve visszarobogtunk Párizsba.

Utazásunk utolsó napján nemzeti ünnep miatt zárva voltak a párizsi múzeumok, de a monumentális Notre Dame székesegyházba így is bemehettünk. Sétánkat a Latin negyedben folytattuk, a híres Sorbonne egyetem, a Pantheon, a Luxembourg Palota és népszerű parkja útba ejtésével.

Lassanként indulnunk kellett a reptérre, de előtte még volt időnk Márk utolsó párizsi vágyát teljesíteni. A Diadalív kilátóteraszáról látott ugyanis korábban egy óriási, kockaforma épületet egy méretes áttöréssel a közepén. Elkaptam egy gyanútlanul arra őgyelgő rendőrt, aki elmondta, hogy az érdekes épület a Grande Arche, azaz Nagy Diadalív, és a La Défense negyed közepén található. Kimetróztunk oda, megcsodáltuk a 100 méteres oldalhosszúságú terjedelmes „bűvös kockát”, ettünk egy búcsú sütit egy kávézóban, majd hazaindultunk.

Mozgalmas napokat töltöttem együtt veled, Márk, láttam, hogy legalább annyira élvezted a párizsi kalandozást, mint a régóta vágyott utazást a TGV-vel. Örömmel gondolok vissza a közös élményekre. Ha kísérőt keresel, rám máskor is számíthatsz! Addig is jó egészséget!




Köszönjük az E.ON ZRt. és az FGSZ Zrt. támogatását!

/ 13