Amikor Diával beszélgettem, hogy mi a hobbija, mit szeret csinálni szabadidejében, milyen társasjátékai vannak otthon, s mit csináljunk a kórházi kezelései alatt, akkor Ő először megkérdezte tőlem, hogy nekem volt e Nintendóm?
Elmondtam, hogy nekem nem volt, de a fiamnak igen, és nagyon jókat játszottunk vele.

Na, és akkor jött Dia meséje, hogy a szüleinek is volt, s milyen jókat játszottak ők is a Lujis és Marióval. A kislány szemei ragyogtak a boldogságtól, ahogy mesélte szülei történetét. Dia azt is elmondta, hogy minden vágya az, hogy neki is legyen. A szülei játéka, már elromlott, most már biztosan nem is lehet ilyen úgymond retró Nintendót kapni. Dia arca elkomolyodott és a szája sírásra görbült. Így nem volt többé kérdés, hogy mi is legyen a Csodalámpás ajándéka.

Az egyik kezelés alkalmával Dia és apukája már épp hazafelé készülődött, amikor a postás hozott egy csomagot. Kértem a kislányt, hogy segítsen kibontani a csomagot. Ő nagyon szívesen kezdett segédkezni, s közben megkérdezte kié ez a csomag, s mi van benne?

Én mondtam, hogy akár az övé is lehet! Amikor meglátta a dobozban a Nintendót, szeme kikerekedett s egy pillanatra eláll a szava! Először el sem hitte, hogy tényleg az övé! Amikor felfogta, hogy valóban az ő kívánsága van a csomagban ugrándozni kezdetett, nagyokat sikongatott, és örömében elsírta magát! Nem csak ő, hanem mi is...

Gyereket ennyire örülni talán még sosem láttam életemben!